2011-ben készítettünk Zolival egy közös mesét az Aranyvackor pályázatra. Az Aranyvackor két évente ismétlődő megmérettetés íróknak és illusztrátoroknak. Együtt lehet indulni egy illusztrált mesével, vagy meserészlettel, melynek témaválasztásához a kiírók adnak egy vezérfonalat. 2011-ben az ÁTVÁLTOZÁS volt a megadott jelszó. Zoli már két éve is illusztrálta Ákossy Eszter egy meséjét e pályázat keretein belül, de idén rábeszélt, hogy próbálkozzak meg én az írással, s némi hezitálás után belevágtam. Az eredmény lett a Mag-mese, mely nagy örömünkre bekerült a legjobbak közé, és egy részletét a 2011-s Aranyvackor katalógusban is közzétették. Szeretnénk könyvformában is látni, ezért kiadót keresünk a megjelentetésre.
Egy kis részlet a meséből:
"Délután könnyű pelyhek
szállingóztak alá, és egy óra múlva már vékony fehér szőnyeg takarta a földet.
A madarak lába apró csillagokat rajzolt a hóba, az árnyékok eltűntek a puha,
fehér derengésben. A hó csak egyre esett, és esett. Lassan ellepte a lapos
követ, mely alatt a napraforgómag elszunnyadt. Az elmúlt két nap izgalmai és az
előző nyugtalan éjszaka rettenetesen kimerítették, és mintha feneketlen kútba
esne, mély álomba zuhant.
Kinn már zuhogott a hó,
minden élőlény elcsitult. Az emberek közelebb húzódtak a kályhákhoz, a kutyák
összegömbölyödtek az ólakban, a macskák – feledve korábbi civódásaikat –
egymáshoz bújtak a kémények mellett. Az egerek a szénában kerestek menedéket,
és a kis madarak faágak védett fedezékébe húzódtak.
Másnapra ragyogó fehérbe
öltözött a vidék, és a pompás hó-bundát még sokáig megőrizte a csikorgó hideg.
A gyerekek szánkóztak, hócsatáztak, fagytól pirosra csípett kézzel hóembert
építettek, de nem feledkeztek meg a madarakról sem. Keményre taposták a havat
az etető alatt, ahogy szorgalmasan hordták az eleséget a tél kis koldusainak.
A kis mag, minderről
semmit sem sejtve csak aludt, és aludt.
Teltek a hetek, hónapok.
Esett a hó, aztán sütött a nap, majd egyre kevesebb hó esett, és egyre többször
sütött a nap. A hó elkezdett lucskosodni, mindenhol tócsák nőttek, mert a föld
nem bírta elnyelni a rengeteg vizet.
A napraforgómag ébredezni
kezdett.
Arra eszmélt, hogy
teljesen elgémberedve ázik a hólében. Óriásit nyújtózkodott. Reccs – megrepedt
rajta a héj.
– Mifene – vizsgálta meg
ijedten elszakadt kabátját.
Nem sokat törődött
azonban vele, mert rettentő, csillapíthatatlan szomjúságot érzett. Nagyot
kortyolt a vízből, és ettől a héj teljesen levált róla. Mint két kis
csónakocska hevert a nedves földön a kettényílt burok. Eddig védte a hidegtől,
melegtől, ütődéstől, de most már nem volt rá szüksége. Olyan jó érzés volt,
hogy megszabadult tőlük!
– Még, még – szakadt fel
benne az eddig ismeretlen vágy, hogy induljon, növekedjen, tapasztaljon. Hogy
éljen.
Lábával a földben
keresett hasadékot, mert érezte, hogy a mélyben több víz van. Karjával a rés
felé nyújtózott, mindennél jobban kívánta a napfényt. A lapos kő, mely eddig
menedéke, rejteke volt, most börtönévé vált.
– Hogy lehetne innen
kiszabadulni! – nyögött a kő súlya alatt. – A napot, a napot akarom látni!
Hátát nekivetette a
kőnek, amitől a kő – s ezt a kis mag is csak nehezen hitte el – megmozdult.
Összeszedte minden erejét, és nagyot taszított rajta. A lapos kő az oldalára
fordult. A mag még zihálva az erőfeszítéstől feltekintett, és mámorító érzés
öntötte el. Felette semmi egyéb nem volt, csak a kék ég, és a szikrázó nap.
– Szabad vagyok!
Közben
észrevétlenül bámulatos átalakuláson ment át. Lába, akarom mondani: gyökere már
mélyen hatolt a földbe, csúcsán két apró levélke pattant ki. A magban szunnyadó
élet kicsírázott, kibontakozott. Hősünknek tetszett ez a változás, ide-oda
billegett, kellette magát. Élvezte karcsú derekát, gyönyörködött zöld
kalapkáiban.
Ahogy teltek a napok,
egyre erősebb, egyre nagyobb lett. Alaposan megnyúlott, és a szárán újabb
levélkéket hozott. Szívta magába a napfényt, hajladozott a lágy tavaszi
szélben, közben a szívében új reménység ébredt.
Egy reggel, mikor a
kislány és édesanyja számba vették a kertben nyíló virágokat, rátaláltak a
napraforgóra is.
– Anya, nézd, mi ez?
– Talán elhullott egy mag
a madáretetőből, és a cinkék nem találtak rá. Kihajtott, s ha meghagyjuk, szép
sárga virágot fog hozni.
Attól a naptól kezdve a
kislány vigyázott a napraforgóra. Ha szárazság volt, megöntözte, és körberakta
kis kövekkel, nehogy az apja véletlenül lekaszálja a fűnyíróval. A napraforgó
óriásira nőtt. Csúcsán bimbót nevelt, mely pont egy magasságban volt a
madáretetővel. Az etető most üresen himbálózott a faágon. De ha ott is lettek
volna a madarak, ugyan mit árthattak már a mi napraforgónknak?
Aznap reggel ragyogó
napsütésre ébredt a világ.
A sziporkázó fényben
mintha még egy nap szórta volna sugarait az udvaron, a madáretető mellett.
Teljes pompájában állt ott a napraforgó. A nap aranyruhába öltöztette, fejére
sárga sziromkoszorút illesztett, és az enyhe szellő lassú táncra kérte fel. Ma
ő lett az udvar királynője. Mindenki az ő szépségét csodálta, és aki csak
meglátta, halkan sóhajtott. Ó, de gyönyörű! Ó, de fenséges!
Ő méltóságteljesen
fogadta a bókokat. Élvezte a méhek rajongó döngicsélését, és lelkét boldogság
töltötte el, mert mélyen, legbelül megérezte apró mag-gyermekeit. Kicsik voltak
még és zöldek, mégis magukban hordozták az új élet ígéretét."
