Mag-mese (kiadót keres)

2011-ben készítettünk Zolival egy közös mesét az Aranyvackor pályázatra. Az Aranyvackor két évente ismétlődő megmérettetés íróknak és illusztrátoroknak. Együtt lehet indulni egy illusztrált mesével, vagy meserészlettel, melynek témaválasztásához a kiírók adnak egy vezérfonalat. 2011-ben az ÁTVÁLTOZÁS volt a megadott jelszó. Zoli már két éve is illusztrálta Ákossy Eszter egy meséjét e pályázat keretein belül, de idén rábeszélt, hogy próbálkozzak meg én az írással, s némi hezitálás után  belevágtam. Az eredmény lett a Mag-mese, mely nagy örömünkre bekerült a legjobbak közé, és egy részletét a 2011-s Aranyvackor katalógusban is közzétették. Szeretnénk könyvformában is látni, ezért kiadót keresünk a megjelentetésre.

Egy kis részlet a meséből:

"Délután könnyű pelyhek szállingóztak alá, és egy óra múlva már vékony fehér szőnyeg takarta a földet. A madarak lába apró csillagokat rajzolt a hóba, az árnyékok eltűntek a puha, fehér derengésben. A hó csak egyre esett, és esett. Lassan ellepte a lapos követ, mely alatt a napraforgómag elszunnyadt. Az elmúlt két nap izgalmai és az előző nyugtalan éjszaka rettenetesen kimerítették, és mintha feneketlen kútba esne, mély álomba zuhant.

Kinn már zuhogott a hó, minden élőlény elcsitult. Az emberek közelebb húzódtak a kályhákhoz, a kutyák összegömbölyödtek az ólakban, a macskák – feledve korábbi civódásaikat – egymáshoz bújtak a kémények mellett. Az egerek a szénában kerestek menedéket, és a kis madarak faágak védett fedezékébe húzódtak.

Másnapra ragyogó fehérbe öltözött a vidék, és a pompás hó-bundát még sokáig megőrizte a csikorgó hideg. A gyerekek szánkóztak, hócsatáztak, fagytól pirosra csípett kézzel hóembert építettek, de nem feledkeztek meg a madarakról sem. Keményre taposták a havat az etető alatt, ahogy szorgalmasan hordták az eleséget a tél kis koldusainak.

A kis mag, minderről semmit sem sejtve csak aludt, és aludt.

Teltek a hetek, hónapok. Esett a hó, aztán sütött a nap, majd egyre kevesebb hó esett, és egyre többször sütött a nap. A hó elkezdett lucskosodni, mindenhol tócsák nőttek, mert a föld nem bírta elnyelni a rengeteg vizet.

A napraforgómag ébredezni kezdett.

Arra eszmélt, hogy teljesen elgémberedve ázik a hólében. Óriásit nyújtózkodott. Reccs – megrepedt rajta a héj.

– Mifene – vizsgálta meg ijedten elszakadt kabátját.

Nem sokat törődött azonban vele, mert rettentő, csillapíthatatlan szomjúságot érzett. Nagyot kortyolt a vízből, és ettől a héj teljesen levált róla. Mint két kis csónakocska hevert a nedves földön a kettényílt burok. Eddig védte a hidegtől, melegtől, ütődéstől, de most már nem volt rá szüksége. Olyan jó érzés volt, hogy megszabadult tőlük!

– Még, még – szakadt fel benne az eddig ismeretlen vágy, hogy induljon, növekedjen, tapasztaljon. Hogy éljen.

Lábával a földben keresett hasadékot, mert érezte, hogy a mélyben több víz van. Karjával a rés felé nyújtózott, mindennél jobban kívánta a napfényt. A lapos kő, mely eddig menedéke, rejteke volt, most börtönévé vált.

– Hogy lehetne innen kiszabadulni! – nyögött a kő súlya alatt. – A napot, a napot akarom látni!

Hátát nekivetette a kőnek, amitől a kő – s ezt a kis mag is csak nehezen hitte el – megmozdult. Összeszedte minden erejét, és nagyot taszított rajta. A lapos kő az oldalára fordult. A mag még zihálva az erőfeszítéstől feltekintett, és mámorító érzés öntötte el. Felette semmi egyéb nem volt, csak a kék ég, és a szikrázó nap.

– Szabad vagyok!

Közben észrevétlenül bámulatos átalakuláson ment át. Lába, akarom mondani: gyökere már mélyen hatolt a földbe, csúcsán két apró levélke pattant ki. A magban szunnyadó élet kicsírázott, kibontakozott. Hősünknek tetszett ez a változás, ide-oda billegett, kellette magát. Élvezte karcsú derekát, gyönyörködött zöld kalapkáiban.

Ahogy teltek a napok, egyre erősebb, egyre nagyobb lett. Alaposan megnyúlott, és a szárán újabb levélkéket hozott. Szívta magába a napfényt, hajladozott a lágy tavaszi szélben, közben a szívében új reménység ébredt.

Egy reggel, mikor a kislány és édesanyja számba vették a kertben nyíló virágokat, rátaláltak a napraforgóra is.

– Anya, nézd, mi ez?

– Talán elhullott egy mag a madáretetőből, és a cinkék nem találtak rá. Kihajtott, s ha meghagyjuk, szép sárga virágot fog hozni.

Attól a naptól kezdve a kislány vigyázott a napraforgóra. Ha szárazság volt, megöntözte, és körberakta kis kövekkel, nehogy az apja véletlenül lekaszálja a fűnyíróval. A napraforgó óriásira nőtt. Csúcsán bimbót nevelt, mely pont egy magasságban volt a madáretetővel. Az etető most üresen himbálózott a faágon. De ha ott is lettek volna a madarak, ugyan mit árthattak már a mi napraforgónknak?

Aznap reggel ragyogó napsütésre ébredt a világ.

A sziporkázó fényben mintha még egy nap szórta volna sugarait az udvaron, a madáretető mellett. Teljes pompájában állt ott a napraforgó. A nap aranyruhába öltöztette, fejére sárga sziromkoszorút illesztett, és az enyhe szellő lassú táncra kérte fel. Ma ő lett az udvar királynője. Mindenki az ő szépségét csodálta, és aki csak meglátta, halkan sóhajtott. Ó, de gyönyörű! Ó, de fenséges!

Ő méltóságteljesen fogadta a bókokat. Élvezte a méhek rajongó döngicsélését, és lelkét boldogság töltötte el, mert mélyen, legbelül megérezte apró mag-gyermekeit. Kicsik voltak még és zöldek, mégis magukban hordozták az új élet ígéretét."